Üdvözöljük a Hevesi Sándor Színtársulat honlapján!
Köszönjük, hogy meglátogatott bennünket. Múltunk, jelenünk történései jövőbeli terveink, művészi szándékaink feltárulnak Ön előtt. Reméljük kedvét leli a látottakban és rendszeres látogatónkká válik! Kellemes kutakodást, nézelődést, ismerkedést kívánunk!

AZ ÉLET, MINT OLYAN… Vendégjáték Szabadegyházán – Kritika 2018. április 04.

Az élet, mint olyan…

Ez a címe Radványi Ervin írásaiból összeállított szerzői estjének, melyet a Hevesi Sándor Színtársulat mutatott be színpadunkon 2018. március 3-án.

Radványi Ervin 1931-ben született, ma is élő író. Az írói munkásságát jellemző ironikus, szatirikus szemléletmódot az előadás ha lehet még tovább erősítette.   A vidám darabok tükröt állítanak elénk saját magunk és a környezetünkben élők megítélésére vagy épp felismerésére, és elgondolkodtatnak azon, hogy vajon az élet tényleg erről szól? És valóban… Rácz Ferenc, az amatőr színészekből álló társaság rendezője, valósághűen ábrázolta egy ember életének küzdelmeit, örömeit a megszületéstől az eltávozásig. Keserédes kacagás hallatszott a közönség soraiból, hiszen magára ismerhetett küzdelmeiben minden korosztály.

 

(Az előadásról készült videofelvétel idekattintva megtekinthető.)

 

Az Atyák és fiúk című jelenet egy vicces, ugyanakkor ismerős konfliktust mutatott be apa és fia között, mindkét fél szemszögéből bemutatva az örök ellentétet két generáció között. Az apa szerepét Demeter László, a fiú szerepét Morvai Pál, a narrátor és békéltető szerepét Czibók Marcell játszotta.

Németh Szilvia a Bugylibicska című monológgal örvendeztetett meg minket, mely egy fiatal, gazdag hölgy unalmas napjaiba csöppenő váratlan találkozás története.

A legnagyobb derültséget a Poshadváralja című részlet okozta, mely egy kis falucskában játszódó, csipp-csupp ügyeket kibontakoztató történet. A főszerepben Kis-Dörnyei Nórát láthattuk, aki fantasztikus mimikával alakította a minden lében kanál és bőbeszédű nénikét, aki ügyes-bajos dolgait intézendő találkozik a falu utcáin a szomszéddal, a plébánossal, kedves és kevésbé kedves ismerősével és bolti árussal. Természetesen mindenki számára van mondanivalója, és véleményét előszeretettel hangoztatja, akkor is, ha a hallgató fél nem akar róla tudni. A további szerepekben Kiss Csaba, Komrnik András, Bleil Orsolya, Demeter László, Czibók Marcell és Németh Szilvia brillírozott.

Az Andaxin kora című humoreszket Demeter László adta elő. A kacagtató történet könnyeket csalt szemünkbe, hol igazságtartalma, hol bohókás volta miatt.

Az estére az utolsó jelenet tette fel a koronát, mely a Vartyogó mocsarak címet viselte. Kiss Csaba, Kovács Rita, Kis-Dörnyei Nóra, Morvai Pál és Komornik András képezte részét a mulatságos sztorinak, mely méltó befejezése volt a vidám estnek.

Az este igazán családiasra sikeredett, hiszen annak ellenére, hogy teltházas előadásra készültünk, összesen huszonhárman élvezhettük az előadást. A színészek és a rendező úr javára szóljon, hogy ők olyan fantasztikus élményben részesítettek bennünket, mintha 180 ember előtt játszottak volna! Azért sem érdemes részletezni az egyes jeleneteket, mert nem lehet visszaadni annak az estének a légkörét, a felszabadultság érzését, amivel a kitörő kacagás könnyített a munkás hétköznapok terhét viselő nézők vállán. Felejthetetlen és csodás élmény volt, és nagyon köszönjük a 60 éves fennállását ünnepelő Hevesi Sándor Színtársulatnak, hogy a fogadtatás ellenére ilyen színvonalas műsorral örvendeztettek meg bennünket! Hálásak vagyunk érte, hogy belépődíj fizetése nélkül, a mi kis falunkból lábunkat sem kitéve, egy este erejéig elfelejthettük a magunk csipp-csupp ügyeit, az élet nehézségeit, terheit, és önfeledten kacagva megkönnyebbülhettünk kicsit!

 

Omischl Erika

 

 

HÁMORI ISTVÁN PÉTER: Szerző vagyok a Hevesinél 2018. április 03.

A félreértések elkerülése végett, de legfőképpen az igazsághoz ragaszkodva, rögtön az elején kijelentem, hogy nem vagyok a Hevesi Sándor Színtársulat tagja. No, ez nem elhatárolódás, sőt!
De nem vagyok tag, se de facto, se de jure. Ehhez, némi színészi képességet felmutatva, egy szakmailag szigorú, de rendkívül emberséges, nemkülönben sikeres felvételi vizsgán kellene túl lennem. Ez a fajta készség, ha mocorgott is bennem, fiatalkoromban, idővel felszívódott és kiürült a szervezetemből. Pódiumszerepléseim ma már kizárólag versesköteteim bemutatóira, közönségtalálkozókra, szerzői estjeimre
korlátozódnak, ahol tehetséges és neves vendégeim hál istennek „túljátszanak” engem, s megszólalásaim – versmondásaim – nem akadályozzák végzetesen az események eredményességét.

Nem vagyok, tehát, a Hevesi tagja, de a színtársulathoz tartozom. Ha jól számolom, ötödik éve, 2013-ban – Meskó László, az MSZOSZ (ma MASZSZ!) Pódium kitalálója – kért fel, hogy az éppen akkor szerveződő játszóhely induló programjaként, műveimből, költői szerzői estet szerkesszek. A feladat lelkesített, rögtön igent mondtam, sikerült megnyernem „tettestársnak” Baranyi Ferenc költőbarátomat és – az azóta sajnos elhunyt – Keres Emil színművészt (Egyébiránt mindketten Kossuth-díjasok, s több könyvbemutatómon is közreműködtek, hadd hencegjek már velük, nagy öröm ez nekem), majd nekiálltam a forgatókönyv megírásának. Menet közben jöttem rá, hogy a mozgalmasabb, pergősebb előadás plusz erők bevonását követeli meg. Meskóhoz fordultam segítségért, aki Demeter Lacihoz irányított, kit szakszervezetisként én magam is régóta ismertem, csak azt nem tudtam róla, hogy a Hevesi Sándor Színtársulat oszlopos tagja, titkára. Ő ismertetett aztán össze Rácz Ferivel, a Társulat vezetőjével, rendezőjével.

Zárójel. Rácz Ferivel kicsit későn jövő, de annál szorosabb barátság köt össze, amely több lábon áll. Az egyik, hogy azonos nézeteket vallunk, akár a társadalmi mozgásokról, akár a hatalom megítéléséről, akár hazáról, országról, világról van szó. Ez nagyon fontos láb. A másik, hogy irodalomszerető, színházszerető, s az amatőr színjátszás mellett erősen elkötelezett emberek vagyunk. (Ez utóbbit illetően én részben általa lettem azzá.) Ez még fontosabb láb. A harmadik, hogy összestimmel a humorérzékünk. Legfontosabb láb. Sótlan, humortalan emberrel ma már szóba se állnék. Tán ő se, de neki néha muszáj. Tudunk együtt dolgozni, hamar szót értünk, ennek számos tanújelét adtuk már, de erről még később beszélek. Gyakori e-mail váltásaink lényege, témát szolgáltatna több vígjáték megírására. Ha egyszer ötletszegénység lesz rajtam úrrá, előkeresem az elmentett leveleket. Esetleg. Zárójel bezárva.

A szerzői estemen – 2013. március 19-én – Rácz Feri és Renge Lidi mondott verseket, szerepeltetésük telitalálat volt részemről. Ezen felbuzdulva, „Festék a falon” című verseskötetem bemutatóján – 2014. január 28-án – ab start kértem fel őket közreműködésre, bővítve a sort további társulati tagokkal: Komornik Andrással,

Rónai Évával, Szalay Cinthyával, Kis-Dörnyei Nórával.

Itt, miközben hátratekintek, előreszaladok a történetben.
Hosszú éveken keresztül volt egy rovatom a Bányamunkás c. újságban, Karbid Krónika címmel. Ebben egy bányász munkabrigád kalandjait írtam meg hónapról hónapra, humoros formában – legalábbis arra törekedve -, s az idők folyamán össze is jött vagy kétszáz írás. Az első száz történet könyv alakban is megjelent a bányászszakszervezet kiadásában. Azzal az ötlettel kerestem meg Rácz Ferit, hogy kiválogatnék ezekből az írásokból néhányat, dialogizálnám, vagyis színpadi előadásra alkalmas helyzetbe hoznám, mit szól hozzá? Helyeselte. Tulajdonképpen itt kezdődött szerzői pályafutásom.

 

Színdarabok és jelenetek
Nem indult jól. Az elképzelés – társulat előtti – ismertetése balul sikerült. Rossz mintát emeltünk ki az írásaim közül, Feri lelkesen olvasott, a társulat hallgatott, borzasztó entrée (antré?). Hazafelé végig azon gondolkodtam, hogy miképpen tudnék úgy kifarolni az egészből, hogy legalább a költői reputációmat ne érje veszteség. Aztán mégis elkészítettem a darabot, Feri megrendezte, így már egészen másként mutatott, a szereplők is kitettek magukért, megkockáztatom, hogy megszerették, nem mondok nagyot, ha kijelentem: a közönség is kedvelte, mai napig repertoárdarab, remélem lesz még néhány sikeres előadása.
Felbuzdultam, módfelett. Már régen dédelgettem magamban egy új témát, picit továbbfejlesztve, de most már bányászkörnyezetből kiragadva a kocsmai történeteket. Hamar megírtam az első, igazán előadásra szánt, egyfelvonásos színdarabomat, „Kocsmamesék, avagy legfőbb támaszunk a söntéspult”, címmel. A cím előbb megvolt, mint a mű, rém humorosnak gondoltam, naná, hogy megéri hozzáírni egy színdarabot.
Ekkor már gyakrabban jártam el próbákra – Rácz Feritől „zöldkártyát” kaptam ehhez – ízlelgettem a hangulatot, tanultam a színpadot, remélve, hogy itt most egy hosszabban tartó együttműködés kezdetén
állunk. Megismertem a társulat tagjait, láttam őket játszani, kezdtem tisztába jönni a képességeikkel. Mindezt azért hoztam ide, hogy elmondhassam: amikor a Kocsmameséket írtam, mindig előttem volt az
a társulati tag, aki – szerintem – egy bizonyos szerepet kiválóan tudna alakítani. Magyarul: ráírtam a szerepet a színészre. Nem volt ennek semmi kötelező jellege, abszolút tiszteletben tartottam, hogy a szereposztás a rendező privilégiuma, de az járt a fejemben, hogy a szerepek kioszthatók legyenek. Ferinek tetszett az egyfelvonásos játék, tervezte annak előadását.

Megint el kell magyaráznom valamit. A Hevesi amatőr színtársulat, ami nem minősítés, hanem állapotjelzés. Nem a tagok színészi képességeinek a meghatározója, hanem a munkamegosztásban elfoglalt helyük jelzője. Tehát. Akik ide járnak, azok, mind, valahol máshol dolgoznak, szabadidejükben élnek szenvedélyüknek, magyarul, nem főállásban színművészek. Ez a státuszuk a társulati fluktuáció mozgatórugója. Munkahelyet váltanak, vidékre, külföldre költöznek, családi állapotukban áll be változás, vagy „csak” egyszerűen társulati létükre visszavezethető okok miatt, távoznak. Én aztán, egy bizonyos, számomra különösen kedves darabomnál, ahogy mondani szokták póriasan, jól megszívtam ezt, de erről is később.

Az első nekifutás sikerült, minden szerep megtalálta a megfelelő szereplőjét. Aztán, mire sor került volna a próbák elkezdésére, ketten is elmentek a kulcsszereplők közül. És mintha átok ült volna a darabon, innentől kezdve, két éven keresztül, soha nem alakult úgy a társulat összetétele, hogy minden szerep kiosztásra kerülhetett volna. (Ma már más a helyzet, reménykedem, ami késik, ugyebár…)

Írtam tovább, mintha mi sem történt volna. Próbajárásaim eredményeképpen szaladt ki a klaviatúrám alól Olvasópróba című darabom. Ez egy amatőr színtársulat körül bonyolódó vígjáték, – mint imént írtam – nagyon sokat profitáltam abból, amit a próbákon láttam, ha a sztorinak nincs is köze a Hevesihez, de múzsaként végigkísérte az alkotás folyamatát. Éppen hogy kiírtam a kézirat végére, hogy „Függöny”, amikor Rácz Feri – gyakori beszélgetéseink egyikén – felvetette, mi lenne, ha írnék egy mesejátékot. A jelenleg játszott gyerekdarab már oly sok előadást ért meg, hogy célszerű lenne újítani, mondta. S rögtön közölte a feltételeit is. Olyan legyen, amit egyaránt élveznek a lurkók és az őket elkísérő felnőttek. Emberes feladatnak tűnt. Az is volt. Nem hátrálhattam meg, akkor született a második unokám, már csak miattuk sem. Elkészült a Pipogya királysága c mesejáték. Van benne minden, ami kell. Király, királykisasszony, udvari bolond, hadvezér, varázslók, vásározók, meseösszes. Csaknem a teljes társulatnak jutott benne szerep.
Megint egy gondolatsor. Rácz Ferit két probléma is nyomaszthatja egyszerre. Szeretne minden társulati tagnak fellépési lehetőséget biztosítani, azzal, hogy szerepet ad neki. Tehát kellenek a sokszereplős darabok. Másfelől azonban a sok szereplő sok gond is, ha mondjuk a megbetegedés vagy más akadályoztatás előfordulásának gyakoriságát tekintjük, nem beszélve az utaztatásról, mondjuk vidéki fellépés esetén. Tehát kellenek a kevés szereplős darabok. De hát, ugyebár, az mégsem határozhatja meg egy műsorterv művészi koncepcióját, hogy hányan szerepelnek az előadandóban. És akkor még az is itt van, hogy ha több kevés szereplőt foglalkoztató darab van próbában az időigényes, s még akkor is képtelenné teszi a tervezett bemutató időpontjának betartását, ha egyéb tényezőket (betegség, vizsga, stb.) nem veszünk figyelembe. Nehéz a rendező élete, mondom én, Feri meg legyint: azért vagyunk, hogy a problémákat megoldjuk. Könnyű neki, ebben telt az élete. De azért nem irigylem, istenuccse.
Még egy előny, ha a szerző bennfentes. Tisztában vagyok a társult technikai lehetőségeivel. Az előző mesejáték díszlete és jelmeze teljesen kompatibilis a Pipogyáéval.
A gyerekdarab végén tettem egy könnyelmű, azóta ezerszer megbánt ígéretet a folytatásra. Legnagyobb unokám, Kata, aki hamarosan betölti a hetet, folyamatos nyomásgyakorlással ösztönzött a második rész perfektuálására, a lehető legpraktikusabb ötletekkel nyúzva. Nem kérdés: én vagyok a hunyó. Nagyszülői tekintélyem megőrzése érdekében megírtam a Pipogya vérszegény című mesejátékot, mely akár tekinthető folytatásnak, de remélem, megáll a saját lábán is. Nem akarom elkiabálni, de már próbálják.

Közjáték, ha már említettem. Idézett unokám, videó felvételről, számtalanszor megnézte már a mesejátékot, bizonyos szerepeket kívülről fújt, amikor sor került arra, hogy élőben is megtekintse az előadást. Előtte két fontos dologra hívtam fel a figyelmét. 1. A darab ismeretében se mondja előre, hogy éppen mi következik. A szereplők tudják. (Persze van, mikor nem, de ez egy másik történet. – Rosszindulatú megjegyzés tőlem!) 2. Az unalmas részeket nem lehet előre pörgetéssel átugrani. Megígérte, tudomásul vette, betartotta. Írtam, írom folyamatosan a színjátékokat. Van köztük felejthető, szakember mondta, sajnos hinnem
kell neki, de vannak potenciális repertoárdarabok is, ezt meg én mondom, és magamnak is el kell, hogy higgyem. (Legalább magunknak ne hazudjunk!) Még egy érdekes, de az előzőekben leírt tendenciának megfelelő történet. Két, közel azonos korú, színészi tehetséggel megáldott hölgy tagja volt a társulatnak. Feri úgy gondolta, hogy ha külön-külön ilyen jók, milyenek lehetnének együtt, egy közös darabban. Keresett, de nem talált ilyen darabot. Ekkor jöttem én a képbe. Kellő drámai nekifutással írom: csak így és csakis ilyen determinált körülmények között történhetett meg, hogy egyfelvonásos bohózatot írtam, kizárólag az ő képességeikre. A Szarvasbőr két középkorú nő keserédes történetét dolgozza fel, akik a tüdőszanatórium falai között kétes kimenetelű, bár szórakoztatónak induló játékot játszanak egymással és a környezetükkel. A darab olyanra sikeredett, hogy e két, fent említett társulati tag, függetlenül attól, hogy még csak biztatást sem kaptak a bemutatásra, elkezdték próbálni, saját szakállukra a bohózatot. Beleszerettek a szerepükbe. Életem egyik, de lehet, hogy a legnagyobb írói elismerését zsebelhettem be, általuk. Milyen az élet? Fentebb már beszéltem a fluktuáció és a szereposztás hervasztó összefüggéseiről. Ez esetben bejött. Az egyik hölgy, meglehetősen viharos körülmények között távozott a társulatból. Puff neki! Aztán a másik is. Ezt már nem is kommentálom.

Nagyon remélem, hogy a jövő évad végre elhozza a megnyugvást, s a terveknek megfelelően lesz bemutatóm.

Jeleneteket ígértem az alcímben. A színdarabok mellett (Nyolc van belőlük összesen), írtam eddig hét jelenetet, tréfát is. Valamennyi vidám színezetű, valahogy nekem a komoly dolgok ebben a műfajban nem mennek. Írtam elég sok szomorú, lehangoló, olykor elkeserítő verset, kiéltem bennük a bánatos énemet. A Hevesi Sándor Színtársulat profilja más, itt inkább elférnek a könnyedebb, vidámabb, szórakoztató művek (Ez nem jelent nívón aluliságot, erre garancia Karinthy, Örkény, Radványi, stb.) Szóval – tréfás komolysággal gyakorta mondom Feri barátomnak – épp eleget írtam már egy nem tervezett, de „ki tudja, mit hoz a jövő” alapú, Hámori emlékműsor összeállításához.

 

Szerző és játszó
Az egymásrautaltság kényszerűségében folyó örök harc ez. Kék sarokban a szerző, piros sarokban a színész. Ez a küzdelem ráadásul úgy folyik, hogy a két félnek már nincs is köze egymáshoz. A szerző odaadta a darabját, mintegy lemondva minden továbbiról, azzal kapcsolatban. A színész persze nem a szerzővel, hanem annak szövegével birkózik (hogy egy másik küzdő sportágat is belekeverjek). No, de éppen ez a dolog lényege. A szerző ragaszkodik minden leírt sorához. Mi az, hogy a „lehet” helyett „talán”-t mondott? Egészen más a jelentése. Felborítja a cselekmény egyensúlyát. Kikérem magamnak! A színész – s ebben nagy szövetségese a rendező, hisz némely változtatás éppen tőle indul – úgy mondja, ahogy akarja. Na, persze ez nem azt jelenti, hogy összevissza beszél, ragaszkodik ő az eredeti szöveghez, de néha, véletlenül, vagy éppen jobb szót találva, eltér a szerepkönyvben leírtaktól. Tekintsünk el attól a szélsőséges esettől, amikor a játszó személy agya zárlatos lesz, lemegy nála a függöny és egy árva szó sem jut eszébe a szerepéből. Ilyenkor életmentés számára, ha mégis kijön szó a száján. Nem a szerepét mondja, az tuti. Ezt a „társszerzőséget” bocsánatos bűnnek tartom.

Sok rendező, nem szereti, ha a próbájára beül a szerző is. Mert a szerző, lett légyen is egyébként, a civil életében csendes, jóravaló, vitában meggyőzhető, szerzőként ugyanolyan vadbarom, mint minden alkotóművész, ha az alkotásáról van szó. Ebben nincs kivétel. Vagy ha van, akkor az nem szerző. Én azonban, az említett „zöld kártya” által biztosított szabad mozgásommal élve, bármikor beülhetek
a darabom próbájára. Be is ülök. Hogy aztán megfogadjam, hogy soha többet, majd a premieren. Aztán, lehiggadva, engedményeket teszek. Azért a főpróbára elmegyek, mert kíváncsi vagyok. Talán a kosztümös
próbára is, mert mégiscsak. Aztán persze ott vagyok a következő próbán. Hogy megint megfogadjam: ide többé nem teszem be a lábam. Mit csinálnak ezek az én szépen felépített, kerek mondataimmal?
Hát nem érzi ez a gyerek, hogy itt nem azt kell és nem úgy? Tessék! Kihagyott két fontos mondatot.
Tudja ez, mit beszél? Elmondta neki valaki?
A Pipogya királyságában az udvari bolond rímekben beszél. Na, ez az igazi szerzői vörös posztó. Morvai Pali, Kelekótya alakítója, briliánsán oldja meg a feladatát. Úgy, ahogy kell, szeretem a játékát.
Minden előadáson ünnepli a gyereksereg. A próbákon észrevettem, hogy szótaghibát vét. Eggyel több névelőt mondd, mint kellene ahhoz, hogy a vers ritmusa úgy szóljon, ahogy én azt megírtam. Felsziszszentem,
micsoda árulás, skandalum, merénylet, terrortámadás, most már biztosan megbukik a darab. Szóljak neki, ne szóljak neki? Ez itt a kérdés. Hiszen olyan rendes gyerek. Egyébként. Na, de most, itt? Á, mégse szólok, megvárom a következő próbát. Következő próba. Pali dettó. Jó, majd a premieren jól mondja. Premieren se mondja jól. Az a fránya névelő. Különben frenetikus siker, Pali hatalmas lendülettel beugrik a gyerekek emlékezetébe. Az ugrás nem virtuális, pont ott fog talajt a középső unokám orra előtt. A gyerek majdnem infarktust kap. Később jelzi nekem, hogy a bohóc bácsival szeretne találkozni.
Persze nem most, majd egyszer.
És akkor itt jön Hevesi Sándor. Hogyhogy? Úgy, hogy a Drámaírás iskolája c. tanulmánykötetében hosszan ír a szerző és a színész fent idézett harcáról. Amely örök. Példát hoz, ha jól emlékszem tán franciát, vagy angolt, de ez nem lényeges. A korabeli szerző folyamatosan feljelenti a színészt, aki következetesen megmásítja egy bizonyos helyen a szövegét. Viszont a darab teltházas szériát fut, a színészt és a szerzőt is éljenzik. Hiába a megmásított szöveg, a darab diadalútját nem állítja meg semmi. Minden előadás egyetlen mércéje a siker. Amit a közönség állít elő. Mi a fontosabb, tehető fel a kérdés. A szöveghűség, vagy a siker? A harc az utóbbi javára billenti a mérleget. A felhozott példában is ez a végső konklúzió. Más a helyzet, ha a darab megbukik, de csak annyiban, hogy apró érv a szerző kezében, bezzeg, ha pontosan mondja, akkor talán…vagy biztosan…

Szerzőként, bármennyire is ragaszkodom ahhoz, amit leírok, ha más jobbat, kifejezőbbet tesz hozzá a szerepéhez szóban, és az elnyeri a közönség tetszését, ezáltal a darab sikeres lesz, nem teszek mást, mint irigykedem, hogy nem nekem jutott eszembe. Borzasztóan nehéz ez, de ennél nagyobb bajom ne legyen. A mesejátékom főpróbáján részt vettem. Nem kellett volna. Az előadás – a legenyhébb kifejezést
használom, ha azt írom -, még nem állt össze. (Most már tudom, hogy egyik darab se áll össze a bemutatóra!) A szereplők rendre alulmaradtak a szöveggel vívott heroikus harcukban, össze-vissza tébláboltak,
nem találták a helyüket, Feri sajnálkozva mondta, hogy ez van, öreg, ezen a ponton már nincs mit tenni. Hazamentem és szóltam a feleségemnek, hogy szóljon a fiaméknak, szombaton kirándulni viszszük
az unokákat, mert, hogy én a bemutató előadásra nem megyek el, az biztos. Persze hogy elmentem. És láss csodát. Na, ne áltassuk magunkat, hogy minden stimmelt, de lement úgy az előadás, hogy
a bakikból a közönség semmit nem vett észre. A félelem összerántotta produkciót. A következő heti próbanapon, az értékelésnél azt találtam mondani: okoztatok nekem pár álmatlan éjszakát és szereztetek
nekem egy csodálatos délelőttöt. Így volt.
Megfigyeltem, hogy amíg a színjátékos nem tudja a szövegét, nincs ideje a játékkal foglalkozni. Annyira koncentrál, hogy nincs szinkronban a beszéde a mozgásával. Ha egy előadás (lásd Pipogya királysága) többször megy, a játszók egyre magabiztosabbak a szövegtudásban, s a játékuk gördülékennyé lesz, már arra is van idejük, hogy finomságokkal, ötletekkel hintsék meg a szereptortát.
Én – azon az alapon, hogy azt tudom, hogy ki a barátom, de azt nem, hogy én kinek vagyok a barátja -, úgy gondolom, hogy jó kapcsolatot ápolok a társulat tagjaival. Remélem, hogy ez az állapot végtelen időkig fennáll, s még sok közös siker záloga lesz.

 

Szerző és rendező
Utoljára hagytam, mintegy jelezve a dolog fontosságát, e két ember egymáshoz való viszonyulását, mint a színdarab színpadi továbbélésének argumentumát. Rácz Ferihez fűződő barátságomról fentebb már írtam. Más azonban Rácz Feri a barát és más Rácz Ferenc a rendező. Amikor egy szerző odaírja a darab végén, hogy Függöny, megkönnyebbülten hátradől és felsóhajt: túl vagyok a nehezén. Itt követi el színi életének legnagyobb tévedését. Egy frászt van túl. Akkor kezdődik igazán a munka. Mert az ugyan igaz, hogy az írást befejezte, létrehozott egy színdarabot, ami papíron létezik, könyvben kiadható, s bárki elolvashatja, de nem ez a végső cél. A végső cél a darab színrevitele, hiszen ezért készült, így teljesedhet ki a szerzői akarat. Itt lép a színre (mily könnyed ráutalás a témára) a rendező. A szerző, aki makacs ember, ha a tulajdonáról van szó, vonakodva, de a végső cél érdekében, átadja a színdarabot a rendezőnek. Ő ugyan úgy gondolja, hogy még az övé, és nem jön rá a szerencsétlen, hogy már csak egy köteg papírt tart a kezében, minden benne levő tartalom átszállt a színrevitellel megbízott személyre, aki innentől kezdve teljhatalmú ura és parancsolója minden dolgoknak, személyeknek és cselekedetnek. A rendező a kezébe veszi, forgatja, megszagolja a kéziratot, majd félrevonul, alkalmasint napokra, hetekre és úgymond, áttanulmányozza az anyagot. Mire előkerül, kész terve van mindenre. E tervnek nincs olyan pontja, amely megegyezne a szerző elképzeléseivel. A rendező ugyanis szétszedi a darabot, minden sorát lábjegyzetekkel látja el, majd összerakja, de még véletlenül se úgy, hogy annak egy darabja is megegyezzen az eredeti mű sorrendjével. A rendező szereplőket válogat, díszletben és jelmezben gondolkodik, térlátása van neki és koncepciója, hogy a jó Isten áldja őt meg, még haló porában is. A szöveg itt beáll egy olyan sorba, ahol nem biztos, hogy benne van az első ötben. Sőt! És elkezdődnek a próbák. A rendező több frontot nyit egyszerre. Hadakozik a szerzővel, a szereplőkkel, a technikai munkatársakkal, egyszóval minden olyan emberrel hadban áll, aki azért van ott, hogy segítse a munkáját.

Ereszkedjünk vissza a színpadra, s nézzük meg azt, hogy azzal a rendezővel, akivel nekünk van dolgunk, mi is a helyzet.
Rácz Ferenc tapasztalt, több évtizedes rutinnal rendelkező színházi ember. Kisujjában van a szorosan vett „szakma”. És drámapedagógus. Meg csak pedagógus, úgy szimplán. Emberekkel foglalkozik,
olyanokkal, akik szenzibilisek, művészhajlamaik sebezhetővé teszik őket, magasabb hőfokon égnek, apró, jelentéktelen dolgokon is képesek megsértődni, duzzogni. Színjátszók ugyanis. Feri, mint a korelnök
karmester ezt a folyton változó, különböző regisztereken játszó, olykor hamis hangot fogó zenekart dirigálja, magabiztosan.

Sokszor volt alkalmam figyelni, ahogyan rendez. Irigylésre méltó türelemmel, a legapróbb részletekre is figyelemmel. Különböző nemzedékek fordulnak meg a keze alatt, s ő szót ért mindenkivel. Amikor kell csendes szóval, de láttam magából kikelve, ordítani is. Lassan hergelte bele magát, majd egyre erősödő hangerővel, dobhártyarepesztő magasságokig jutott, akkor hirtelen letette a földre, minden indulatát. Döbbenetes hatása volt. Demeter Laci, látva, hogy egy párhetes tagsággal rendelkező ifjú rémült arccal ül, odasúgta: nyugi, most ez kell. Tudja, mit csinál, ezt tanulta. Tényleg tudja. Hiszen nem csak rendez, társulatot is vezet, mindeközben. Most azt ne gondolja valaki, hogy Feri tévedhetetlen és soha nem hibázik. Dehogynem. De nagyot soha. A Pipogyával tartott részpróbát. A forgatókönyvtől eltérő instrukciót adott Komornik Andrisnak, Kotyvalék mester megformálójának. Andris (Különben Moliere a társulaton belüli „művészneve”) szóvá tette, hogy nem így van. Feri kötötte magát, de igen. Moliere rám nézett, én megvontam a vállam, amiben benne volt, hogy igazad van, én úgy írtam, ahogy te mondtad, de mit tehetek? A rendező hajóskapitányi státuszban van, Isten után az első. Nem tettem szóvá a próba után se, azóta se. Nem rontott semmit a darabon, apróság volt. És nem is volt hiba, most látom, visszaolvasva a leírtakat. Meg aztán, hiányzik nekem, hogy az a zöld kártya piros kártyává váljon? (Ezt csak a szóvicc miatt írtam, gondoltam meghintáztatom elementáris humorérzékemet! – Kiemelés tőlem) Nincsenek szakmai vitáink. Nem értek ahhoz, amit csinál. Ő pedig többnyire meg van elégedve azzal, amit én írás címén összehordok. Adja az ég, hogy ez a paradicsomi állapot örökké fennmaradjon.
*
Fentebb leírt gondolataimnak nincs összefoglalása. Korántsem írtam le mindent és nem is kell. Nincs a társulattal való megismerkedésemnek kerek évfordulója, nincs különösebb okom arra, hogy visszatekintsek a megtett útra, hogy felidézzem ennek az útnak a legfontosabb állomásait, megemlékezzek azokról, akik rám a legnagyobb hatást tették, vagy ellenkezőleg.

Semmi nem vezetett szándékomban más, mint az, hogy megpróbáljam lefényképezni a státuszomat, s ezt a méretes fotót átnyújtsam mindazoknak, akik írásomat elolvassák.
Ugyanis, ha valaki nem tudná: szerző vagyok a Hevesinél.
Függöny

Az égi társulathoz igazolt Szántó Éva 2018. március 30.

Társulatunkhoz a minap az alábbi értesítés érkezett:

„Szomorú kötelességemnek kell eleget tennem: édesanyám, Szántó Éva március 19-én, vasárnap meghalt, borzalmas sok szenvedés után. A temetés véletlenül stílszerű időpontra került: április 11. 11 órára. Helye: A Farkasréti temető Hóvirág utcai része. A búcsúztatás a Hóvirág utcai ravatalozóban lesz.”

Ismét megfogyatkozott tehát egy emblematikus taggal a Hevesi Sándor Színtársulat népes családja. Ezzel az emblematikus jelzővel azonban nem elégedhetünk meg, ha Éva színészi munkásságát szeretnénk szemléltetni, minősíteni. Tudatosan használom a színészi – és nem pedig a színjátszói – minősítést Éva esetében, annak ellenére, hogy Szántó Éva kereken negyven évig volt tagja ennek a státusában amatőrnek titulált színtársulatnak. Szántó Éva nem volt amatőr! Vérbeli profi volt, a színészi szakma, hivatás minden tudásával felvértezett apostolnője! Sajnos azt már nem tudom dokumentálni milyen forrásokból táplálkoztak a szakmai ismeretei, ám amikor mi megismerkedtünk úgy 1977 táján, Éva akkor már „kész színésznő” volt! Kivételes tehetséggel áldotta meg őt a sors, lehet, hogy nem is kellett neki semmit tanulnia, készen volt születése pillanatában. Egyszerűen beskatulyázhatatlan volt, minden műfalban otthonosan mozgott. Mindent el tudott játszani, s nem is akármilyen minőségben! Mesejáték, vígjáték, tragédia, színmű, pódiumjáték, vers, próza… egyaránt sajátja volt. Mesejátékok közül Lázát Ervin: Gyalogcsillagjában, a Grimm testvérek Csipkerózsikájában, valamint Csetényi Anikó: Varázsitalában játszott szerepei voltak emlékezetesek. Vérbeli komikai vénáját csillogtatta Zilahy Lajos: Házasságszédelgőjében, Görgey Gábor: Nyugalmas házában és nem utolsósorban Rejtő Jenő: Jutalomjáték című bohózatában. Ébert Tibor: Agamemnon drámájában volt módja megmutatni drámai tehetségét. E felsorolásból nem hagyható ki kirobbanó sikerű kedvenc magánszáma, Karinthy Frigyes: A te férjed című monológja, amiben számtalanszor bizonyította kivételes tehetségét.

Méltán nyerte el két ízben is a társulat által alapított és kimagasló művészi teljesítményt elismerő OSKARÍNA-díjat 1999-ben, illetve 2007-ben.

Sajnálatos módon gazdag színészi pályafutását nem tükrözi kívánatos részletességgel a személyéről készült Internetes oldal. Negyven év művészi munkásságának felkutatott adatai, fényképei, nyilvánvalóan csak töredékei a teljes pályaívének. A meglehetősen szűkmarkú dokumentáció ellenére közönsége, ismerősei, barátai emlékezetében továbbra is élnek és hatnak alakításai. Szántó Éva honlapja: klikk ide

Nem titkoltan megszállottja volt a színháznak. Szabályosan benne élt a budapesti színházi világ vérkeringésében, aktív időszakában minden előadást látott, mindenről tudott. Személyesen ismerte minden budapesti színház nézőtéri felügyelőjét, jegyszedőjét, akik révén estéről estére ott ült valamelyik előadáson. Halálos biztonsággal jósolt meg előre sikereket és bukásokat. Biztos forrásként lehetett számítani véleményére, melyik az a darab, amit feltétlenül és okvetlenül meg kell nézni!

Tizenegy évvel ezelőtt ünnepélyes körülmények között búcsúzott el a színpadtól. 2018 március 19-én átigazolt az égi társulatba. Jól jártak az angyalok, nem mindennapi talentum fellépéseit élvezhetik ezentúl.

Nyugodj békében kedves Éva!

A Hevesi Sándor Színtársulat nevében

Rácz Ferenc

 

Megújuló otthonunkban 2018. január 14.

Házavató gála a LÁNG-ban!

A közhiedelem szerint a 13, nem kimondottan szerencsét hozó szám. Különösen érvényes ez a színház világára, ahol számtalan babonás szokás, íratlan szabály határozza meg a színészek mindennapjait. Mi most mégis megkísértjük a sorsot! Lesz, ami lesz, dacolva az előítéletekkel sutba dobjuk minden babonás félelmünket és… csak azért is!

Tesszük mindezt túláradó örömünkben, egekig szárnyaló boldogságunkban, határtalan lelkesedésünkben, a beteljesülő remény mámorító állapotában!

Annyi nélkülözés, hányattatás, viszontagság kényszerű megalkuvó kompromisszum után végre hamarosan felvirrad a nap, egy új, reményteljes időszak kezdete: megnyitja kapuit az újjáépült, szépült otthonunk a LÁNG MŰVELŐDÉSI KÖZPONT!

Véget ér egy nélkülözésekkel teli, ínséges időszak, s végre-valahára ismét komfortosabb, valóságos színpadi milliő közegében létezhet társulatunk.

Nagy reményekkel, grandiózus terveket dédelgetve szándékozunk birtokba venni, belakni új otthonunkat.

De az első szó a köszöneté! Hála és őszinte köszönet mindazoknak – a mecénásoktól az építőmunkásokig terjedő skálán minden szervezetnek és személynek – akik érdemben hozzájárultak ennek a csodálatos épületnek az újjászületéséhez! Nem tagadhatjuk meg köszönetünket a Magyar Szakszervezeti Szövetség illetékeseitől sem, akik rendszeres játszási- és heti próbalehetőséget biztosítottak számunkra – nagyvonalúságról tanúskodva – ingyen és bérmentve.

Bizony ne tagadjuk – mint ahogy a mellékelt kép is bizonyítja – igencsak ráfért már egy alapos „ráncfelvarrás” az épületre. Télvíz idején gyakorta tartottunk télikabátos próbákat a kazánház rakoncátlankodása okán. A színpadi tér enyhén szólva “lelakott”, lepusztult állapota, annak technikai puritánsága a színházszerű játék lehetőségét már igencsak megnehezítette.

De hagyjuk a múltat! Örkény István örökbecsű egypercesét idézve: „Nézzünk bizakodva a jövőbe! És már nem is száztíz-száztizenöt évet kell várni, hanem csak négy hónapot, hogy egy nagyszabású házavató gála keretében az MSZOSZ-díjjal kitüntetett Hevesi Sándor Színtársulat ismét felléphessen és megmutathassa magát kedves otthoni közönségének!

És itt kell sort kerítenünk a már említett 13-as szám magyarázatára. Mi sem természetesebb, mint hogy repertoárunkból az elmúlt évek egyik legsikeresebb produkcióját tűzzük műsorunkra, „Az élet, mint olyan…-t”, Radványi Ervin szerzői estjét.

Csakhogy!

Az egész darabot nem játszatjuk el, hiszen az valamivel több mint egy óra, cirka 76 perc. (7+6, az testvérek között is 13!) Ami pedig a teljes darab angyalföldi bemutatását illeti, arra remélhetőleg sort keríthetünk az új pódiumszínpadunkon még ez év folyamán valamikor. Hogy stílusosak legyünk: mondjuk október 13-án szombaton, vagy november 13-án kedden. Ez utóbbi amúgy is próbanap.

Továbbá.

A gála jellege, – a számos fellépő csoport – miatt az egyes produkciók nem haladhatják meg a maximum 13-15 percet. Ki kell tehát választanunk Radványi Ervin szerzői estjéből egy jelenetet – nyilván a legütősebbet, a legnagyobb sikerrel kecsegtetőt – ami értelemszerűen a zárószám lesz, a „Vartyogó mocsarak”.  Ennek a jelenetnek a játékideje – ha gyorsan, tempósan játsszuk, akkor uszkve belefér a megadott időkeretbe. Megjegyzendő, hogy ezt a produkciónkat eddig pontosan egy tucatszor játszottuk, vagyis ezen a gálán kerül sor tizenharmadik alkalomra. Ebben a jelenetben társulatunk tíz tagja lép színpadra, ám ha ideszámoljuk azokat is, akik nélkül e produkció nem kerülhetne színre, vagyis a szerzőt, a rendezőt és nem utolsósorban a színpadtechnikust, akkor ez ugyebár összesen megint csak 13. Az már csak hab a tortán, hogy a tervezett Házavató gála napja a hírek szerint június 3-a, vagy 10-e lenne. 3+10 az ugyebár 13!

Ennyit a tizenhármas szám bűvöletéről.

Nincs más dolgunk, mint készülni becsülettel erre az ünnepi pillanatra és számolni a napokat, hogy vajon mennyit kell még aludni addig?

Sajnos még többet, mint tizenhármat!

 

Rácz Ferenc

a társulat rendezője

2016. szeptember 02.

ELŐSZÓ A HÁROM PORTRÉ MARGÓJÁRA

 

Nemrégiben – társulatunk jelmeztárában való szokásos éves rendrakás során – kezembe akadt néhány megsárgult papírlap. Az első mondatra pillantva rögtön felkeltette érdeklődésemet az írás, hiszen azonnal nyilvánvaló volt, hogy ezek a sorok 1978 őszén, telén íródhattak, vagyis csaknem 38 éve!

Izgalommal vettem kezembe és olvastam végig azon nyomban ezt a néhány oldalt. Rám törtek az emlékek! A három nyilatkozó személyéhez számtalan személyes emlék, élmény fűződik! Volt szerencsém éveken keresztül együtt játszani velük, partnerükként sokszor élvezhettük együtt a közös játék örömeit!

Pozsár Lajos bácsi által említett Molnár Ferenc című egyfelvonásosában „Az ibolyában” jól emlékszem, fergetegeset játszottunk Balatonszemesen, a később Latinovits Zoltánról elnevezett Művelődési Házban. Acsai Mari házsártos Rákiját csitítgattam türelmes, csavaros észjárású férjként, hogy megvédjem Péntek Rita alakította Ördögfióka gonosz cselszövéseitől.

Nem tehetem meg, hogy ne adjam közre ezt a már kordokumentumnak számító három önvallomást, egyrészt mert az egyéni véleményeken túl, sok minden egyéb is kiolvasható, megérezhető ezekből a megnyilatkozásokból. Másrészt tisztelegni szeretnék e három emblematikus társulati tagunk előtt, megköszönve a sorsnak, hogy megőrizte ezt a dokumentumot, s benne gondolataikat, s ezzel személyüket is egyben.

Sajnálatos módon a portrék készítőjének személyéről nem maradt fenn adat, így csak egy eleddig ismeretlen szerzőnek róhatjuk le hálánkat munkájáért.

Köszönet érte!

Budapest, 2016. szeptember 1.

Rácz Ferenc

 

PORTRÉK VILLANÓFÉNYBEN

Nemrég ünnepelte fennállásának 2o. évfordulóját a BM Hevesi Sándor színjátszó együttes. A csoport 3 tagjának tettem fel ugyanazt a kér­dést: Hogyan értékeli a csoport pályafutását, ezen belül a saját sze­repét és a magyar amatőr színjátszás egészét?

A DOYEN: POZSÁR LAJOS

Már kisgyermek koromban eljegyeztem magamat az amatőr színjátszással. Első szerepem a tékozló fiú volt. A darab szerint a falhoz kellett vol­na vágnom egy színes füleskorsót. Óvodás lévén nagyon örültem minden­nek, amivel játszani lehet, ezért nagyon sajnáltam a drága serleget. Leszóltam tehát a színpadról az óvónéninek: Tessék mondani odavágjam?

Ő erre azt válaszolta: Vágd csak oda, majd kapsz egy másikat. Meg is kaptam. Ez volt az első gázsim.

A komolyabb amatőr színjátszást 1937-ben kezdtem egy üzemi színjátszócsoport tagjaként. Túlnyomórészt rövid jeleneteket, énekszámokat adtam elő, minden műfajban, tehát magyar nótát, táncdalt egyaránt. A háború alatt, katonakoromban a harctéren is gyakran felléptem.

1951-ben a Népművelési Intézet rendezésében elvégeztem egy 3 hónapos bentlakásos színjátszó-rendezői tanfolyamét, jó eredménnyel. Működési engedélyt azonban nem kértem, mivel a szívemhez közelebb állt az effektív színpadi munka, a kollektív színjátszás. 1952-ben tagja lettem a Textil Szakszervezet Központi Színjátszó Együttesének, amelynek rendezője Somlay Pál volt. Az ő munkáját dicséri Borisz Lavrenyov: Leszá­molás c. darabjának 1 felvonásba sűrítése. Ebben a darabban főhőst, Godunt játszottam. Ehhez az időszakhoz számos nagysikerű szerepemlékem fűződik. A zenés vígjátékoktól kezdve, mint pl. Csizmarek Mátyás “Bujócskája” a kor divatjának megfelelő munkásdrámákat is játszottunk, ilyen volt D. Szabó László bányászdrámája, a “Káin és Ábel”. Az itteni tevékenységemért kaptam 1956 januárjában a “Szocialista kultúráért” érdemérmet•

Az együttes 1957-ben feloszlott. Ekkor kerültünk többen – Somlay Pál vezetésével – a Belügyminisztériumhoz. Az azóta eltelt időszakban az együttes 2 alkalommal nyerte el a “Kiváló Színjátszó Együttes” kitün­tetést. Az itteni jelentősebb állomások: “Bessy Smith halála” Csehov: Hattyúdal, Illés Endre: Látogatás, valamint számos négysikerű esztrád- műsor.

Nagyon kedves emlékem 1957-ből Molnár Ferenc: Játék a kastélyban c. vígjátékénak színrevitele, ahol együttesünk jelenlegi vezetőjével M. Zala Kornéliával játszottam együtt.

1978.06. Az ibolya -Balatonszemes  Racz - Pozsar - Marosi

1978 Az ibolya -Balatonszemes Rácz Ferenc – Pozsár Lajos – Marosi Antal

Nagy veszteséget jelentett Somlay Pál 1975-ben bekövetkezett halála. Nemcsak a színjátszást szerettette meg velem, de mint ember, mint ba­rát is nagyon sokat jelentett. Szinte úgy éreztem, hogy bennem is meghalt a színész, sokáig foglalkoztam a visszavonulás gondolatával. Ekkor azonban M. Zala Kornélia együttese, az 1958-ban alakult Hevesi Sándor színtársulat is a BM Zrínyi utcai klubjában ütötte fel főhadiszállá­sát. A korábbi együttműködés, mely mindhármunkat összefűzött, arra késztetett, hogy továbbra is kitartsak örök szerelmem, a színjátszás mellett. Nem is bántam meg. A két társulat 1976-ban történt egyesülése számos nagy sikert hozott.

Nagy örömömre szolgált, hogy a filmszerepek sem kerültek el. Szabó István “Szerelmesfilm” az “Apa” és “Tűzoltó utca 25” Bacsó Péter “Jelenidő”, Simó Sándor “Legszebb férfikor” Szijj Miklós “Dübörgő csend” című alkotásában játszottam. A dokumentumfilmek közül kiemelném Szabó István “Toronto 71” és “Farkasfej a kabáton” c. filmjét. Természetesen ezek nem voltak főszerepek, de a nagy egész kis részének lenni is öröm volt.

A jelen örvendetesen mozgalmas. Tavaly a Nemzetközi Gyermekév alkal­mából tűztük műsorra Benedek Elek “Többsincs királyfi” c. mesejátékát, Móricz Zsigmond “Aranyos öregek” c. életképét pedig az író születésének loo. évfordulója alkalmából. Mindannyiunk kedvence Molnár Ferenc: Az ibolya c. 1 felvonásos vígjátéka, ahol egy színigazgató szerepét alakítom.

A múlt év áprilisában – az együttes fennállásának 2o éves jubileumán újabb nagy megtiszteltetés ért. „A Kiváló Társadalmi Munkáért” érdemrendet kaptam, 2 évtizedes tevékenységemért. Úgy érzem – és ezt akkor is hangsúlyoztam – hogy ezt a kitüntetést a közösséggel szoros egység­ben értem el, nem túlzok tehát, ha azt mondom, hogy ez csoportunk min­den tagjának szól.

Arról a kérdésről szólva, hogy csoportunk munkája hogyan illeszkedik az amatőr-mozgalom egészébe, azt mondhatom, hogy én személy szerint is a hagyományos színjátszás híve vagyok, jóllehet a modern törekvések között is szép számmal találhatók érdekes kezdeményezések. Szeretnék minél tovább színpadon maradni, az egyénieskedéstől mentes, kollektív munka szellemében.

A MÁR TAPASZTALT IFJÚSÁG: ACSAI MÁRIA

1979.02.18. - Tobbsincs 7

1979. Többsincs: Rácz F. – Acsai M.

Igen hamar szoros barátságot kötöttem a színjátszással. Általános iskolában – több helyen is jártam – úgyszólván valamennyi ünnepségen, is­kolai seregszemlén részt vettem. Közelebbi kapcsolatba 1969-ben kerültem a mozgalommal, amikor tagja lettem a KISZ Központi Művészegyüttesének.

A csoport vezetője Kürti József volt. Ezt követően a X.kerületi Pataky István Művelődési Ház csoportjába kerültem, Bácskai Lauró István vezetésével. Ezt követően Éless Béla, majd M. Zala Kornélia lett a csoport rendezője. Szerepeim zömét irodalmi összeállítások tették ki. Egyik legkedvesebb emlékem a “Melinka” címszerepe volt és még gimnáziumban eljátszottam Csokonai Karnyónéját. Az újabbak közül Molnár Ferenc “Ibolyájának” Sobri Ilonkája és Benedek Elek “Többsincs királyfijának Ráki szerepe a legkedvesebb,

Közel állnak hozzám, a dinamikus lendületű, bővérű komédiázásra alkalmat adó vígjátéki szerepek. Ilyen vagyok az életben is, ha vígjátékot játszom, csak önmagamat kell adnom.

A JÖVŐ REMÉNYSÉGE: PÉNTEK RITA

1979 Az ibolya - Pentek Rita - Pozsar Lajos

Az ibolya: Péntek Rita – Pozsár Lajos

Színjátszó múltam /ha lehet ezt így nevezni/ már az óvodában kezdődött. Rettentően izgultam mindig, ha szerepelnem kellett! Általános iskolában, gimnáziumban is mindig vállaltam versmondásokat, és amikor lehetőség nyílt arra, hogy színjátszó együtteshez menjek, éltem az alkalommal.

Ma már azt mondom, hogy szükségem is van erre a “kiskapura” ahol az ember valami másban, valami újban, érdekesben hasznosan kikapcsolódhat.

A csoportnak úgy érzem, hogy nagyon nehéz helyzete van az amatőr színjátszók táborában, mert amit mi vállaltunk, csinálunk, szeretünk – a hagyományos színjátszás – az sajnos eléggé háttérbe szorult az utóbbi időben. A pályafutásunk alatt elég szép eredményeket értünk el, habár az egy kicsit rajtunk is múlik – többre képes ez az együttes.

Saját magamról csak annyit, hogy legyen az bármi, főszerep, kis szerep én igyekszem, azt hiszem sikerrel a legjobban átvenni azt a figurát, azonosulni vele. A színpadon megszűntem Péntek Rita lenni, ha ördögöt alakitok, annak érzem magam, ha rossz lány kell, hát azzá tudok válni!

A magyar amatőr színjátszó mozgalomnak volt van és lesz jövője! Az amatőr szóba sokféle műfaj belefér, nem szabad engedni, hogy az egyik műfaj sikere elkápráztasson minket, mert lehet egy más műfaj a maga nemé­ben érdekes, szórakoztató tanulságos.

 

 

Kelt Budapesten feltehetően 1978 őszén, telén október – december tájékán.

A szerző kiléte eleddig sajnos ismeretlen.