HÁMORI ISTVÁN PÉTER: Szerző vagyok a Hevesinél

A félreértések elkerülése végett, de legfőképpen az igazsághoz ragaszkodva, rögtön az elején kijelentem, hogy nem vagyok a Hevesi Sándor Színtársulat tagja. No, ez nem elhatárolódás, sőt!
De nem vagyok tag, se de facto, se de jure. Ehhez, némi színészi képességet felmutatva, egy szakmailag szigorú, de rendkívül emberséges, nemkülönben sikeres felvételi vizsgán kellene túl lennem. Ez a fajta készség, ha mocorgott is bennem, fiatalkoromban, idővel felszívódott és kiürült a szervezetemből. Pódiumszerepléseim ma már kizárólag versesköteteim bemutatóira, közönségtalálkozókra, szerzői estjeimre
korlátozódnak, ahol tehetséges és neves vendégeim hál istennek „túljátszanak” engem, s megszólalásaim – versmondásaim – nem akadályozzák végzetesen az események eredményességét.

Nem vagyok, tehát, a Hevesi tagja, de a színtársulathoz tartozom. Ha jól számolom, ötödik éve, 2013-ban – Meskó László, az MSZOSZ (ma MASZSZ!) Pódium kitalálója – kért fel, hogy az éppen akkor szerveződő játszóhely induló programjaként, műveimből, költői szerzői estet szerkesszek. A feladat lelkesített, rögtön igent mondtam, sikerült megnyernem „tettestársnak” Baranyi Ferenc költőbarátomat és – az azóta sajnos elhunyt – Keres Emil színművészt (Egyébiránt mindketten Kossuth-díjasok, s több könyvbemutatómon is közreműködtek, hadd hencegjek már velük, nagy öröm ez nekem), majd nekiálltam a forgatókönyv megírásának. Menet közben jöttem rá, hogy a mozgalmasabb, pergősebb előadás plusz erők bevonását követeli meg. Meskóhoz fordultam segítségért, aki Demeter Lacihoz irányított, kit szakszervezetisként én magam is régóta ismertem, csak azt nem tudtam róla, hogy a Hevesi Sándor Színtársulat oszlopos tagja, titkára. Ő ismertetett aztán össze Rácz Ferivel, a Társulat vezetőjével, rendezőjével.

Zárójel. Rácz Ferivel kicsit későn jövő, de annál szorosabb barátság köt össze, amely több lábon áll. Az egyik, hogy azonos nézeteket vallunk, akár a társadalmi mozgásokról, akár a hatalom megítéléséről, akár hazáról, országról, világról van szó. Ez nagyon fontos láb. A másik, hogy irodalomszerető, színházszerető, s az amatőr színjátszás mellett erősen elkötelezett emberek vagyunk. (Ez utóbbit illetően én részben általa lettem azzá.) Ez még fontosabb láb. A harmadik, hogy összestimmel a humorérzékünk. Legfontosabb láb. Sótlan, humortalan emberrel ma már szóba se állnék. Tán ő se, de neki néha muszáj. Tudunk együtt dolgozni, hamar szót értünk, ennek számos tanújelét adtuk már, de erről még később beszélek. Gyakori e-mail váltásaink lényege, témát szolgáltatna több vígjáték megírására. Ha egyszer ötletszegénység lesz rajtam úrrá, előkeresem az elmentett leveleket. Esetleg. Zárójel bezárva.

A szerzői estemen – 2013. március 19-én – Rácz Feri és Renge Lidi mondott verseket, szerepeltetésük telitalálat volt részemről. Ezen felbuzdulva, „Festék a falon” című verseskötetem bemutatóján – 2014. január 28-án – ab start kértem fel őket közreműködésre, bővítve a sort további társulati tagokkal: Komornik Andrással,

Rónai Évával, Szalay Cinthyával, Kis-Dörnyei Nórával.

Itt, miközben hátratekintek, előreszaladok a történetben.
Hosszú éveken keresztül volt egy rovatom a Bányamunkás c. újságban, Karbid Krónika címmel. Ebben egy bányász munkabrigád kalandjait írtam meg hónapról hónapra, humoros formában – legalábbis arra törekedve -, s az idők folyamán össze is jött vagy kétszáz írás. Az első száz történet könyv alakban is megjelent a bányászszakszervezet kiadásában. Azzal az ötlettel kerestem meg Rácz Ferit, hogy kiválogatnék ezekből az írásokból néhányat, dialogizálnám, vagyis színpadi előadásra alkalmas helyzetbe hoznám, mit szól hozzá? Helyeselte. Tulajdonképpen itt kezdődött szerzői pályafutásom.

 

Színdarabok és jelenetek
Nem indult jól. Az elképzelés – társulat előtti – ismertetése balul sikerült. Rossz mintát emeltünk ki az írásaim közül, Feri lelkesen olvasott, a társulat hallgatott, borzasztó entrée (antré?). Hazafelé végig azon gondolkodtam, hogy miképpen tudnék úgy kifarolni az egészből, hogy legalább a költői reputációmat ne érje veszteség. Aztán mégis elkészítettem a darabot, Feri megrendezte, így már egészen másként mutatott, a szereplők is kitettek magukért, megkockáztatom, hogy megszerették, nem mondok nagyot, ha kijelentem: a közönség is kedvelte, mai napig repertoárdarab, remélem lesz még néhány sikeres előadása.
Felbuzdultam, módfelett. Már régen dédelgettem magamban egy új témát, picit továbbfejlesztve, de most már bányászkörnyezetből kiragadva a kocsmai történeteket. Hamar megírtam az első, igazán előadásra szánt, egyfelvonásos színdarabomat, „Kocsmamesék, avagy legfőbb támaszunk a söntéspult”, címmel. A cím előbb megvolt, mint a mű, rém humorosnak gondoltam, naná, hogy megéri hozzáírni egy színdarabot.
Ekkor már gyakrabban jártam el próbákra – Rácz Feritől „zöldkártyát” kaptam ehhez – ízlelgettem a hangulatot, tanultam a színpadot, remélve, hogy itt most egy hosszabban tartó együttműködés kezdetén
állunk. Megismertem a társulat tagjait, láttam őket játszani, kezdtem tisztába jönni a képességeikkel. Mindezt azért hoztam ide, hogy elmondhassam: amikor a Kocsmameséket írtam, mindig előttem volt az
a társulati tag, aki – szerintem – egy bizonyos szerepet kiválóan tudna alakítani. Magyarul: ráírtam a szerepet a színészre. Nem volt ennek semmi kötelező jellege, abszolút tiszteletben tartottam, hogy a szereposztás a rendező privilégiuma, de az járt a fejemben, hogy a szerepek kioszthatók legyenek. Ferinek tetszett az egyfelvonásos játék, tervezte annak előadását.

Megint el kell magyaráznom valamit. A Hevesi amatőr színtársulat, ami nem minősítés, hanem állapotjelzés. Nem a tagok színészi képességeinek a meghatározója, hanem a munkamegosztásban elfoglalt helyük jelzője. Tehát. Akik ide járnak, azok, mind, valahol máshol dolgoznak, szabadidejükben élnek szenvedélyüknek, magyarul, nem főállásban színművészek. Ez a státuszuk a társulati fluktuáció mozgatórugója. Munkahelyet váltanak, vidékre, külföldre költöznek, családi állapotukban áll be változás, vagy „csak” egyszerűen társulati létükre visszavezethető okok miatt, távoznak. Én aztán, egy bizonyos, számomra különösen kedves darabomnál, ahogy mondani szokták póriasan, jól megszívtam ezt, de erről is később.

Az első nekifutás sikerült, minden szerep megtalálta a megfelelő szereplőjét. Aztán, mire sor került volna a próbák elkezdésére, ketten is elmentek a kulcsszereplők közül. És mintha átok ült volna a darabon, innentől kezdve, két éven keresztül, soha nem alakult úgy a társulat összetétele, hogy minden szerep kiosztásra kerülhetett volna. (Ma már más a helyzet, reménykedem, ami késik, ugyebár…)

Írtam tovább, mintha mi sem történt volna. Próbajárásaim eredményeképpen szaladt ki a klaviatúrám alól Olvasópróba című darabom. Ez egy amatőr színtársulat körül bonyolódó vígjáték, – mint imént írtam – nagyon sokat profitáltam abból, amit a próbákon láttam, ha a sztorinak nincs is köze a Hevesihez, de múzsaként végigkísérte az alkotás folyamatát. Éppen hogy kiírtam a kézirat végére, hogy „Függöny”, amikor Rácz Feri – gyakori beszélgetéseink egyikén – felvetette, mi lenne, ha írnék egy mesejátékot. A jelenleg játszott gyerekdarab már oly sok előadást ért meg, hogy célszerű lenne újítani, mondta. S rögtön közölte a feltételeit is. Olyan legyen, amit egyaránt élveznek a lurkók és az őket elkísérő felnőttek. Emberes feladatnak tűnt. Az is volt. Nem hátrálhattam meg, akkor született a második unokám, már csak miattuk sem. Elkészült a Pipogya királysága c mesejáték. Van benne minden, ami kell. Király, királykisasszony, udvari bolond, hadvezér, varázslók, vásározók, meseösszes. Csaknem a teljes társulatnak jutott benne szerep.
Megint egy gondolatsor. Rácz Ferit két probléma is nyomaszthatja egyszerre. Szeretne minden társulati tagnak fellépési lehetőséget biztosítani, azzal, hogy szerepet ad neki. Tehát kellenek a sokszereplős darabok. Másfelől azonban a sok szereplő sok gond is, ha mondjuk a megbetegedés vagy más akadályoztatás előfordulásának gyakoriságát tekintjük, nem beszélve az utaztatásról, mondjuk vidéki fellépés esetén. Tehát kellenek a kevés szereplős darabok. De hát, ugyebár, az mégsem határozhatja meg egy műsorterv művészi koncepcióját, hogy hányan szerepelnek az előadandóban. És akkor még az is itt van, hogy ha több kevés szereplőt foglalkoztató darab van próbában az időigényes, s még akkor is képtelenné teszi a tervezett bemutató időpontjának betartását, ha egyéb tényezőket (betegség, vizsga, stb.) nem veszünk figyelembe. Nehéz a rendező élete, mondom én, Feri meg legyint: azért vagyunk, hogy a problémákat megoldjuk. Könnyű neki, ebben telt az élete. De azért nem irigylem, istenuccse.
Még egy előny, ha a szerző bennfentes. Tisztában vagyok a társult technikai lehetőségeivel. Az előző mesejáték díszlete és jelmeze teljesen kompatibilis a Pipogyáéval.
A gyerekdarab végén tettem egy könnyelmű, azóta ezerszer megbánt ígéretet a folytatásra. Legnagyobb unokám, Kata, aki hamarosan betölti a hetet, folyamatos nyomásgyakorlással ösztönzött a második rész perfektuálására, a lehető legpraktikusabb ötletekkel nyúzva. Nem kérdés: én vagyok a hunyó. Nagyszülői tekintélyem megőrzése érdekében megírtam a Pipogya vérszegény című mesejátékot, mely akár tekinthető folytatásnak, de remélem, megáll a saját lábán is. Nem akarom elkiabálni, de már próbálják.

Közjáték, ha már említettem. Idézett unokám, videó felvételről, számtalanszor megnézte már a mesejátékot, bizonyos szerepeket kívülről fújt, amikor sor került arra, hogy élőben is megtekintse az előadást. Előtte két fontos dologra hívtam fel a figyelmét. 1. A darab ismeretében se mondja előre, hogy éppen mi következik. A szereplők tudják. (Persze van, mikor nem, de ez egy másik történet. – Rosszindulatú megjegyzés tőlem!) 2. Az unalmas részeket nem lehet előre pörgetéssel átugrani. Megígérte, tudomásul vette, betartotta. Írtam, írom folyamatosan a színjátékokat. Van köztük felejthető, szakember mondta, sajnos hinnem
kell neki, de vannak potenciális repertoárdarabok is, ezt meg én mondom, és magamnak is el kell, hogy higgyem. (Legalább magunknak ne hazudjunk!) Még egy érdekes, de az előzőekben leírt tendenciának megfelelő történet. Két, közel azonos korú, színészi tehetséggel megáldott hölgy tagja volt a társulatnak. Feri úgy gondolta, hogy ha külön-külön ilyen jók, milyenek lehetnének együtt, egy közös darabban. Keresett, de nem talált ilyen darabot. Ekkor jöttem én a képbe. Kellő drámai nekifutással írom: csak így és csakis ilyen determinált körülmények között történhetett meg, hogy egyfelvonásos bohózatot írtam, kizárólag az ő képességeikre. A Szarvasbőr két középkorú nő keserédes történetét dolgozza fel, akik a tüdőszanatórium falai között kétes kimenetelű, bár szórakoztatónak induló játékot játszanak egymással és a környezetükkel. A darab olyanra sikeredett, hogy e két, fent említett társulati tag, függetlenül attól, hogy még csak biztatást sem kaptak a bemutatásra, elkezdték próbálni, saját szakállukra a bohózatot. Beleszerettek a szerepükbe. Életem egyik, de lehet, hogy a legnagyobb írói elismerését zsebelhettem be, általuk. Milyen az élet? Fentebb már beszéltem a fluktuáció és a szereposztás hervasztó összefüggéseiről. Ez esetben bejött. Az egyik hölgy, meglehetősen viharos körülmények között távozott a társulatból. Puff neki! Aztán a másik is. Ezt már nem is kommentálom.

Nagyon remélem, hogy a jövő évad végre elhozza a megnyugvást, s a terveknek megfelelően lesz bemutatóm.

Jeleneteket ígértem az alcímben. A színdarabok mellett (Nyolc van belőlük összesen), írtam eddig hét jelenetet, tréfát is. Valamennyi vidám színezetű, valahogy nekem a komoly dolgok ebben a műfajban nem mennek. Írtam elég sok szomorú, lehangoló, olykor elkeserítő verset, kiéltem bennük a bánatos énemet. A Hevesi Sándor Színtársulat profilja más, itt inkább elférnek a könnyedebb, vidámabb, szórakoztató művek (Ez nem jelent nívón aluliságot, erre garancia Karinthy, Örkény, Radványi, stb.) Szóval – tréfás komolysággal gyakorta mondom Feri barátomnak – épp eleget írtam már egy nem tervezett, de „ki tudja, mit hoz a jövő” alapú, Hámori emlékműsor összeállításához.

 

Szerző és játszó
Az egymásrautaltság kényszerűségében folyó örök harc ez. Kék sarokban a szerző, piros sarokban a színész. Ez a küzdelem ráadásul úgy folyik, hogy a két félnek már nincs is köze egymáshoz. A szerző odaadta a darabját, mintegy lemondva minden továbbiról, azzal kapcsolatban. A színész persze nem a szerzővel, hanem annak szövegével birkózik (hogy egy másik küzdő sportágat is belekeverjek). No, de éppen ez a dolog lényege. A szerző ragaszkodik minden leírt sorához. Mi az, hogy a „lehet” helyett „talán”-t mondott? Egészen más a jelentése. Felborítja a cselekmény egyensúlyát. Kikérem magamnak! A színész – s ebben nagy szövetségese a rendező, hisz némely változtatás éppen tőle indul – úgy mondja, ahogy akarja. Na, persze ez nem azt jelenti, hogy összevissza beszél, ragaszkodik ő az eredeti szöveghez, de néha, véletlenül, vagy éppen jobb szót találva, eltér a szerepkönyvben leírtaktól. Tekintsünk el attól a szélsőséges esettől, amikor a játszó személy agya zárlatos lesz, lemegy nála a függöny és egy árva szó sem jut eszébe a szerepéből. Ilyenkor életmentés számára, ha mégis kijön szó a száján. Nem a szerepét mondja, az tuti. Ezt a „társszerzőséget” bocsánatos bűnnek tartom.

Sok rendező, nem szereti, ha a próbájára beül a szerző is. Mert a szerző, lett légyen is egyébként, a civil életében csendes, jóravaló, vitában meggyőzhető, szerzőként ugyanolyan vadbarom, mint minden alkotóművész, ha az alkotásáról van szó. Ebben nincs kivétel. Vagy ha van, akkor az nem szerző. Én azonban, az említett „zöld kártya” által biztosított szabad mozgásommal élve, bármikor beülhetek
a darabom próbájára. Be is ülök. Hogy aztán megfogadjam, hogy soha többet, majd a premieren. Aztán, lehiggadva, engedményeket teszek. Azért a főpróbára elmegyek, mert kíváncsi vagyok. Talán a kosztümös
próbára is, mert mégiscsak. Aztán persze ott vagyok a következő próbán. Hogy megint megfogadjam: ide többé nem teszem be a lábam. Mit csinálnak ezek az én szépen felépített, kerek mondataimmal?
Hát nem érzi ez a gyerek, hogy itt nem azt kell és nem úgy? Tessék! Kihagyott két fontos mondatot.
Tudja ez, mit beszél? Elmondta neki valaki?
A Pipogya királyságában az udvari bolond rímekben beszél. Na, ez az igazi szerzői vörös posztó. Morvai Pali, Kelekótya alakítója, briliánsán oldja meg a feladatát. Úgy, ahogy kell, szeretem a játékát.
Minden előadáson ünnepli a gyereksereg. A próbákon észrevettem, hogy szótaghibát vét. Eggyel több névelőt mondd, mint kellene ahhoz, hogy a vers ritmusa úgy szóljon, ahogy én azt megírtam. Felsziszszentem,
micsoda árulás, skandalum, merénylet, terrortámadás, most már biztosan megbukik a darab. Szóljak neki, ne szóljak neki? Ez itt a kérdés. Hiszen olyan rendes gyerek. Egyébként. Na, de most, itt? Á, mégse szólok, megvárom a következő próbát. Következő próba. Pali dettó. Jó, majd a premieren jól mondja. Premieren se mondja jól. Az a fránya névelő. Különben frenetikus siker, Pali hatalmas lendülettel beugrik a gyerekek emlékezetébe. Az ugrás nem virtuális, pont ott fog talajt a középső unokám orra előtt. A gyerek majdnem infarktust kap. Később jelzi nekem, hogy a bohóc bácsival szeretne találkozni.
Persze nem most, majd egyszer.
És akkor itt jön Hevesi Sándor. Hogyhogy? Úgy, hogy a Drámaírás iskolája c. tanulmánykötetében hosszan ír a szerző és a színész fent idézett harcáról. Amely örök. Példát hoz, ha jól emlékszem tán franciát, vagy angolt, de ez nem lényeges. A korabeli szerző folyamatosan feljelenti a színészt, aki következetesen megmásítja egy bizonyos helyen a szövegét. Viszont a darab teltházas szériát fut, a színészt és a szerzőt is éljenzik. Hiába a megmásított szöveg, a darab diadalútját nem állítja meg semmi. Minden előadás egyetlen mércéje a siker. Amit a közönség állít elő. Mi a fontosabb, tehető fel a kérdés. A szöveghűség, vagy a siker? A harc az utóbbi javára billenti a mérleget. A felhozott példában is ez a végső konklúzió. Más a helyzet, ha a darab megbukik, de csak annyiban, hogy apró érv a szerző kezében, bezzeg, ha pontosan mondja, akkor talán…vagy biztosan…

Szerzőként, bármennyire is ragaszkodom ahhoz, amit leírok, ha más jobbat, kifejezőbbet tesz hozzá a szerepéhez szóban, és az elnyeri a közönség tetszését, ezáltal a darab sikeres lesz, nem teszek mást, mint irigykedem, hogy nem nekem jutott eszembe. Borzasztóan nehéz ez, de ennél nagyobb bajom ne legyen. A mesejátékom főpróbáján részt vettem. Nem kellett volna. Az előadás – a legenyhébb kifejezést
használom, ha azt írom -, még nem állt össze. (Most már tudom, hogy egyik darab se áll össze a bemutatóra!) A szereplők rendre alulmaradtak a szöveggel vívott heroikus harcukban, össze-vissza tébláboltak,
nem találták a helyüket, Feri sajnálkozva mondta, hogy ez van, öreg, ezen a ponton már nincs mit tenni. Hazamentem és szóltam a feleségemnek, hogy szóljon a fiaméknak, szombaton kirándulni viszszük
az unokákat, mert, hogy én a bemutató előadásra nem megyek el, az biztos. Persze hogy elmentem. És láss csodát. Na, ne áltassuk magunkat, hogy minden stimmelt, de lement úgy az előadás, hogy
a bakikból a közönség semmit nem vett észre. A félelem összerántotta produkciót. A következő heti próbanapon, az értékelésnél azt találtam mondani: okoztatok nekem pár álmatlan éjszakát és szereztetek
nekem egy csodálatos délelőttöt. Így volt.
Megfigyeltem, hogy amíg a színjátékos nem tudja a szövegét, nincs ideje a játékkal foglalkozni. Annyira koncentrál, hogy nincs szinkronban a beszéde a mozgásával. Ha egy előadás (lásd Pipogya királysága) többször megy, a játszók egyre magabiztosabbak a szövegtudásban, s a játékuk gördülékennyé lesz, már arra is van idejük, hogy finomságokkal, ötletekkel hintsék meg a szereptortát.
Én – azon az alapon, hogy azt tudom, hogy ki a barátom, de azt nem, hogy én kinek vagyok a barátja -, úgy gondolom, hogy jó kapcsolatot ápolok a társulat tagjaival. Remélem, hogy ez az állapot végtelen időkig fennáll, s még sok közös siker záloga lesz.

 

Szerző és rendező
Utoljára hagytam, mintegy jelezve a dolog fontosságát, e két ember egymáshoz való viszonyulását, mint a színdarab színpadi továbbélésének argumentumát. Rácz Ferihez fűződő barátságomról fentebb már írtam. Más azonban Rácz Feri a barát és más Rácz Ferenc a rendező. Amikor egy szerző odaírja a darab végén, hogy Függöny, megkönnyebbülten hátradől és felsóhajt: túl vagyok a nehezén. Itt követi el színi életének legnagyobb tévedését. Egy frászt van túl. Akkor kezdődik igazán a munka. Mert az ugyan igaz, hogy az írást befejezte, létrehozott egy színdarabot, ami papíron létezik, könyvben kiadható, s bárki elolvashatja, de nem ez a végső cél. A végső cél a darab színrevitele, hiszen ezért készült, így teljesedhet ki a szerzői akarat. Itt lép a színre (mily könnyed ráutalás a témára) a rendező. A szerző, aki makacs ember, ha a tulajdonáról van szó, vonakodva, de a végső cél érdekében, átadja a színdarabot a rendezőnek. Ő ugyan úgy gondolja, hogy még az övé, és nem jön rá a szerencsétlen, hogy már csak egy köteg papírt tart a kezében, minden benne levő tartalom átszállt a színrevitellel megbízott személyre, aki innentől kezdve teljhatalmú ura és parancsolója minden dolgoknak, személyeknek és cselekedetnek. A rendező a kezébe veszi, forgatja, megszagolja a kéziratot, majd félrevonul, alkalmasint napokra, hetekre és úgymond, áttanulmányozza az anyagot. Mire előkerül, kész terve van mindenre. E tervnek nincs olyan pontja, amely megegyezne a szerző elképzeléseivel. A rendező ugyanis szétszedi a darabot, minden sorát lábjegyzetekkel látja el, majd összerakja, de még véletlenül se úgy, hogy annak egy darabja is megegyezzen az eredeti mű sorrendjével. A rendező szereplőket válogat, díszletben és jelmezben gondolkodik, térlátása van neki és koncepciója, hogy a jó Isten áldja őt meg, még haló porában is. A szöveg itt beáll egy olyan sorba, ahol nem biztos, hogy benne van az első ötben. Sőt! És elkezdődnek a próbák. A rendező több frontot nyit egyszerre. Hadakozik a szerzővel, a szereplőkkel, a technikai munkatársakkal, egyszóval minden olyan emberrel hadban áll, aki azért van ott, hogy segítse a munkáját.

Ereszkedjünk vissza a színpadra, s nézzük meg azt, hogy azzal a rendezővel, akivel nekünk van dolgunk, mi is a helyzet.
Rácz Ferenc tapasztalt, több évtizedes rutinnal rendelkező színházi ember. Kisujjában van a szorosan vett „szakma”. És drámapedagógus. Meg csak pedagógus, úgy szimplán. Emberekkel foglalkozik,
olyanokkal, akik szenzibilisek, művészhajlamaik sebezhetővé teszik őket, magasabb hőfokon égnek, apró, jelentéktelen dolgokon is képesek megsértődni, duzzogni. Színjátszók ugyanis. Feri, mint a korelnök
karmester ezt a folyton változó, különböző regisztereken játszó, olykor hamis hangot fogó zenekart dirigálja, magabiztosan.

Sokszor volt alkalmam figyelni, ahogyan rendez. Irigylésre méltó türelemmel, a legapróbb részletekre is figyelemmel. Különböző nemzedékek fordulnak meg a keze alatt, s ő szót ért mindenkivel. Amikor kell csendes szóval, de láttam magából kikelve, ordítani is. Lassan hergelte bele magát, majd egyre erősödő hangerővel, dobhártyarepesztő magasságokig jutott, akkor hirtelen letette a földre, minden indulatát. Döbbenetes hatása volt. Demeter Laci, látva, hogy egy párhetes tagsággal rendelkező ifjú rémült arccal ül, odasúgta: nyugi, most ez kell. Tudja, mit csinál, ezt tanulta. Tényleg tudja. Hiszen nem csak rendez, társulatot is vezet, mindeközben. Most azt ne gondolja valaki, hogy Feri tévedhetetlen és soha nem hibázik. Dehogynem. De nagyot soha. A Pipogyával tartott részpróbát. A forgatókönyvtől eltérő instrukciót adott Komornik Andrisnak, Kotyvalék mester megformálójának. Andris (Különben Moliere a társulaton belüli „művészneve”) szóvá tette, hogy nem így van. Feri kötötte magát, de igen. Moliere rám nézett, én megvontam a vállam, amiben benne volt, hogy igazad van, én úgy írtam, ahogy te mondtad, de mit tehetek? A rendező hajóskapitányi státuszban van, Isten után az első. Nem tettem szóvá a próba után se, azóta se. Nem rontott semmit a darabon, apróság volt. És nem is volt hiba, most látom, visszaolvasva a leírtakat. Meg aztán, hiányzik nekem, hogy az a zöld kártya piros kártyává váljon? (Ezt csak a szóvicc miatt írtam, gondoltam meghintáztatom elementáris humorérzékemet! – Kiemelés tőlem) Nincsenek szakmai vitáink. Nem értek ahhoz, amit csinál. Ő pedig többnyire meg van elégedve azzal, amit én írás címén összehordok. Adja az ég, hogy ez a paradicsomi állapot örökké fennmaradjon.
*
Fentebb leírt gondolataimnak nincs összefoglalása. Korántsem írtam le mindent és nem is kell. Nincs a társulattal való megismerkedésemnek kerek évfordulója, nincs különösebb okom arra, hogy visszatekintsek a megtett útra, hogy felidézzem ennek az útnak a legfontosabb állomásait, megemlékezzek azokról, akik rám a legnagyobb hatást tették, vagy ellenkezőleg.

Semmi nem vezetett szándékomban más, mint az, hogy megpróbáljam lefényképezni a státuszomat, s ezt a méretes fotót átnyújtsam mindazoknak, akik írásomat elolvassák.
Ugyanis, ha valaki nem tudná: szerző vagyok a Hevesinél.
Függöny