Ó.Kovács Ibolya

„Félek a játszani nem tudó emberektől” – írta kedvenc költőm, József Attila. Ez akár az én mottóm is lehetne. A játék mindig elsőrendű szerepet játszott az életemben. Úgy gondolom, játék közben lehetek igazán önmagam, a játék hozza ki azokat a belső kincseket, amelyeket a hétköznapok salakja rendre maga alá temet. Ennek ellenére jó néhány évtizedig nem mertem megengedni magamnak a játék örömét – gátlások, kishitűség, félelem, ki tudja, mi volt a fő ok. Így aztán csak most, az ötvenes éveimben tapasztalhattam meg, milyen felszabadító érzés a színpadi játék. Most viszont már nem engedem el többet, és miután az a megtiszteltetés ért, hogy felvettek a Hevesi Színtársulatba, őszintén remélem, hogy sok alkalmam lesz megélni ezt az örömet. „A világot jelentő deszkák” valóban egy egész világot nyitnak ki nekünk, amelyben minden ott van: öröm, bánat, sírás, nevetés, önfeledt szórakozás és elgondolkodtatás. És ott a hab a tortán: hogy mindezt a közönség számára tesszük befogadhatóvá, velük együtt élhetjük meg az érzések egész skáláját. Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy mindennek részese lehetek.